Tudom, hogy rég nem írtam ide, ezért gondoltam, jól jönne egy kis friss
Már nagyon régen nem voltam itt, a templomban, ráadásul éjszaka és egyedül, de egyszerűen úgy éreztem, muszáj valami elhagyatott helyre menekülnöm. Olyan ijesztő volt ez az éjszaka, és Isten háza mindenkor, mindenkinek nyitva áll. Emlékszem, kicsi koromban rengetegszer voltam itt, vagy este szöktem ki, vagy a misére jöttem el, Isten igéjét hallgatni. Bár az én nézetem szerint ehhez nem feltétlenül kell pap, vagy templom. Elég megtalálni a belső békénket, és akkor a Szó eljut hozzám.
Ma este azonban ez tűnt a megfelelő helynek. A Hold sötétvörös sugarait elnyelte a sötétség, és csak vékony pászmák világították meg belülről a templomot. Nagy volt, elhagyatott, és ismerős, mint egy kedves néni, akivel régen nem találkoztál, de mindig csak kedves emlékeid voltak róla. Ráadásul hozzánk is közel volt, ha haza akarok menni, biztos nem tévedek el. A padok között és az oszlopok mögött pedig egyszerű elbújni, ha valami baj van.
Csendben helyet foglaltam a legelső padsorban, letérdeltem, lehajtottam a fejem és összekulcsoltam a kezem.
Mostanában furcsa álmokat látok. Olyan valóságszerűek, hogy néha miután felébredek is azt hiszem, hogy álmodom, és csak később fogom fel, hogy ez a valóság. Azért jöttem ide, hogy megnyugodjak, és megpróbáljak válaszokat keresni. De pontosan milyen kérdésre is keresem a válaszokat?
Álmaimban mindig ugyanazok a motívumok szerepe0nekl: csata, csata, csata, vér, halálhörgés, halál. Hiába küzdök hatalmas kardommal, hiába vágok le akárkit, a végén egy magas fekete ruhás úgyis megtalál. Hátából hatalmas, cafatos szárnyak állnak ki, arcát eltakarja a csuklyája, kezében hatalmas kaszát hord. Maga a halál angyala. Brrr, rágondolni is rossz. Csak rossz emlékeket hoz elő.
Halk csoszogás. Van bent valaki. El kell bújnom. Az oszlop...
- Csak semmi hirtelen mozdulat, lányom!
Hoppá...
-Izééééééénncsak...
-Te csak? Mit keresel itt éjnek idején?
A sötétségben csak sejteni tudtam, merre jön a hang. Egy árnyék mozgott, tőlem nem messze, magas, és sovány. Aztán kigyulladt a fény - egy öngyújtó, a pap kezében. Megvilágította sovány arcát. Szürke szeme éberen tanulmányozta az arcom. Nem lehetett több, mint negyven. Csak ne lenne olyan ismerős....
-Énn. Hát atyám, az úgy volt, hogy...
Kedvesen elmosolyodott.
- Válaszokat keresel, igaz?
- Höhh?
- Nem bírsz aludni, rosszakat álmodsz egy csatáról, ugye?
Kikerekedett a szemem.
- Mi a fene...?
- Lányom, ehhez nem kell gondolatolvasónak lennem. Jómagam és pár ismerősöm ugyanazt álmodjuk majd' minden este. Furcsa dolgokat is láthatsz - felvillanó árnyakat, sötéteket és fehéreket, embereket, akik már rég meghaltak. Ez teljesen természetes. Hogy úgy mondjam, a változókorod kezdetén vagy.
Változókor? Hát ez érdekes... Szóval akkor nem vagyok ezzel egyedül. Pedig már azt hittem, megőrültem. Bár lehet, igen, ki tudja. Sok őrült egy rakáson.
- Ki maga atyám?
Negédesen elmosolyodott.
- Hogy ki vagyok én? A nevem Mihail Caine.
-
Már a Mária-szobor mögött voltam, mikor bejött a kapun. Számítottunk rá, előbb-utóbb mindenki itt köt ki. Akkor vannak a legtöbben, mikor a holtak újra átélik a halálukat, tehát mikor vörös a Hold. Szépen sorban jönnek, valamelyikünk pedig megfigyeli, vagy éppenséggel felfedi magát, és válaszol a kérdéseikre. Most apám volt soron, én csak megfigyelőként lehettem jelen, hogy szűkség esetén közbeavatkozzak. A mostani a szokásosnál is erősebbnek ígérkezett. Innen nézve azonban olyan gyámoltalannak és törékenynek tűnt. Látszott, hogy nincs tudatában, mekkora erő birtokosa. Nem is csoda, ezt emberi ésszel se nagyon korlátozni se felfogni nem lehet. Mikor apám kilépett a rejtekhelyéről, és megszólalt, majd' leesett a székről. Próbált habogni valamit arról, hogy mért jött ide, apámat azonban nem könnyű becsapni. Ahogy felemelte a fejét, rájöttem, hogy ismerem. Zöldesbarna szemeit szelíden apámra szegezte, értetlenül, mint a tipikus kezdők. Kihasználtam, hogy apám arcának tanulmányozása elvonja a figyelmét, és kiosontam egy oldalajtón.
"Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt"
2011. május 25., szerda
2011. április 1., péntek
Tizenhét évvel később
Reggel fél hét. Csörög a vekker, s nekem sajnos ki kell nyitnom a szemem, ha nem akarok elkésni. De még öt-tíz perc talán belefér. Igen, biztosan, a jó meleg ágyikó nem vet még ki magából tíz percig....Eltelt a tíz perc, nekem meg fel kell kelnem. A hátam forrón bizseregni kezd, de ez már nem kifejezettem érdekel. Most muszáj gyorsnak lennem.
A szememet bántják a beszűrődő fénypászmák, úgy néz ki, hogy ma jó időnk lesz. Remek, legalább el tudok menni a csajokkal a plázába. Elmegyek a mosdóba, felöltözök, elintézem az egyéb ügyes-bajos dolgaimat - mindezt 20 perc alatt már a reggeli műzlimet eszegetem, mikor a barátnőim - Kida, Susan és Kim - sürgetően bekopognak, "hogy hahó hétalvó, indulni kéne!".
Úgy lett megbeszélve, hogy az én Audimmal megyünk a suliba. Gyorsan felkaptam nike típusú teletömött táskámat, és már száguldottunk is az amúgy közeli iskola felé. Kim útközben a barátjával telefonált, Kida és Susan pedig az elkövetkező matekdogáról beszélgettek, így én tudtam egy kicsit gondolkodni. Mostanában kezdünk egy kicsit elhidegülni egymástól - legalábbis én úgy érzem, hogy hiába vagyunk sok-sok éve a legjobb barátnők, valahogy nincs meg mégsem az az összhang. Su és Kida össze vannak nőve, Kimmel nagyon sokat beszélgetünk, de ő meg nem lehet velem mindenhol.
Hirtelen megint végigborzongott a hátam, s megrázkódtam ültömben, mire Kida megkérdezte: - Valami baj van?
- Nem, nincs, csak egy kicsit furcsán érzem magam.
Közben leállítottam a motort és kiszálltunk, mert megérkeztünk a James Lundie Középiskolába. A zajos diáktömeg hosszú sorokban kígyózik az ajtó előtt. Kim gyorsan odaszalad a pasijához egy "Szija, órákon találkozunk"- al, Kida és Su pedig hirtelen köddé váltak a tömegben. Egyedül indultam el tehát az osztályterem felé. A James-be nem járt 700 diáknál több, hiába olyan nagy város Toronto, ez az iskola nem túl ismert. Egyetlen hatalmas szürke épület. Nincs benne semmi különleges. Az osztálytermek is szürkék, csak éppen a padok barnák benne.
Közben beérek a termünkbe, s látom, hogy már nem ülök egyedül. Az új srác konkrétan úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.
- Szija - köszöntem rá barátságosan. Meg sem mukkant, csak undorodó arccal bámult maga elé. Micsoda egy ficsúr! Biztos valami nagykutya fia, aki véletlenül idetévedt, és most tiszta árva, ráadásul egy undorító, gebe, göndör és ráadásul barna hajú lány mellett kell ülnie. Inkábbb odamentem Su-hoz - mert féltem, hogy elhányom magam, de becsöngettek, és bejött a tanár, így le kell ülnöm mellé. Mindketten a pad két szélére csúsztunk(én annyira, hogy majd kiestem a padból), és nem néztünk rá a másikra. Csak legyen vége a napnak, és elkerülhessek ettől a felfújt hólyagtól. Hál' Istennek, kicsöngettek! Ja, amúgy az óra elején bemutatták, valami Daniel Caine a neve, és nem néz ki rosszul, csak a viselkedése nagyon nem tetszik nekem, mert első látásra a pince alá ítél. Kidolgozott test, magas, barna hajú, zöld szemű, és jóképű.
(hét óra múlva)
Suli után ugyebár plázázást terveztünk a többiekkel, de nekem elment tőle a kedvem, így odaadtam a csajoknak, a kocsit, és gyalog mentem haza. Sétálgatok, sétálgatok, mikor egyszer csak a lelki szemeim előtt hirtelen megjelenik egy kép: egy piros sportkocsi bevágódik a kanyarba, és kis híján elcsap. Ekkor - ezúttal a való életben - felzúg egy motor, és azon kapom magam, hogy a képzelt piros sportkocsi nagyon is valóságos, akárcsak az, hogy igen közel ment el mellettem. Úgy megijedtem hirtelen, hogy teljesen lefagytam, még csak sikoltani sem jutott eszembe, de az sem, hogy felírjam a rendszámát. Na mind egy. Az élet megy tovább, akármilyen közel kerültem is most a halálhoz.
Szóval átsétálok a zebrán, és közben azt veszem észre, hogy egy fekete ruhába öltözött nénike térdepelve hajlong az utcalámpa mellett, rózsafüzérrel e kezében. A néni arca elgyötört volt, a hosszú évek robotja véste bele mély ráncait. Aszott kis keze gyorsan járt a rózsafüzéren, közben a Miatyánkot mormolta. Szemei csukva voltak, arca, alig-alig mozdult, eltekintve a szájától. De nem csak ez tette volna őt olyan furcsává - Toronto-ban sok mindennel találkozik az ember - hanem az, hogy amint jobban megnéztem magamnak, feltűnt, hogy mintha pillanatokra el-eltünedezne.
Minél közelebb értem hozzá, annál joban éreztem azt, hogy segítenem kell. Aztán, amikor odaértem, és odanyújtottam neki a kezem, láttam, hogy már nincs ott. Rejtélyes eltűnését nem vette észre senki.
A szememet bántják a beszűrődő fénypászmák, úgy néz ki, hogy ma jó időnk lesz. Remek, legalább el tudok menni a csajokkal a plázába. Elmegyek a mosdóba, felöltözök, elintézem az egyéb ügyes-bajos dolgaimat - mindezt 20 perc alatt már a reggeli műzlimet eszegetem, mikor a barátnőim - Kida, Susan és Kim - sürgetően bekopognak, "hogy hahó hétalvó, indulni kéne!".
Úgy lett megbeszélve, hogy az én Audimmal megyünk a suliba. Gyorsan felkaptam nike típusú teletömött táskámat, és már száguldottunk is az amúgy közeli iskola felé. Kim útközben a barátjával telefonált, Kida és Susan pedig az elkövetkező matekdogáról beszélgettek, így én tudtam egy kicsit gondolkodni. Mostanában kezdünk egy kicsit elhidegülni egymástól - legalábbis én úgy érzem, hogy hiába vagyunk sok-sok éve a legjobb barátnők, valahogy nincs meg mégsem az az összhang. Su és Kida össze vannak nőve, Kimmel nagyon sokat beszélgetünk, de ő meg nem lehet velem mindenhol.
Hirtelen megint végigborzongott a hátam, s megrázkódtam ültömben, mire Kida megkérdezte: - Valami baj van?
- Nem, nincs, csak egy kicsit furcsán érzem magam.
Közben leállítottam a motort és kiszálltunk, mert megérkeztünk a James Lundie Középiskolába. A zajos diáktömeg hosszú sorokban kígyózik az ajtó előtt. Kim gyorsan odaszalad a pasijához egy "Szija, órákon találkozunk"- al, Kida és Su pedig hirtelen köddé váltak a tömegben. Egyedül indultam el tehát az osztályterem felé. A James-be nem járt 700 diáknál több, hiába olyan nagy város Toronto, ez az iskola nem túl ismert. Egyetlen hatalmas szürke épület. Nincs benne semmi különleges. Az osztálytermek is szürkék, csak éppen a padok barnák benne.
Közben beérek a termünkbe, s látom, hogy már nem ülök egyedül. Az új srác konkrétan úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.
- Szija - köszöntem rá barátságosan. Meg sem mukkant, csak undorodó arccal bámult maga elé. Micsoda egy ficsúr! Biztos valami nagykutya fia, aki véletlenül idetévedt, és most tiszta árva, ráadásul egy undorító, gebe, göndör és ráadásul barna hajú lány mellett kell ülnie. Inkábbb odamentem Su-hoz - mert féltem, hogy elhányom magam, de becsöngettek, és bejött a tanár, így le kell ülnöm mellé. Mindketten a pad két szélére csúsztunk(én annyira, hogy majd kiestem a padból), és nem néztünk rá a másikra. Csak legyen vége a napnak, és elkerülhessek ettől a felfújt hólyagtól. Hál' Istennek, kicsöngettek! Ja, amúgy az óra elején bemutatták, valami Daniel Caine a neve, és nem néz ki rosszul, csak a viselkedése nagyon nem tetszik nekem, mert első látásra a pince alá ítél. Kidolgozott test, magas, barna hajú, zöld szemű, és jóképű.
(hét óra múlva)
Suli után ugyebár plázázást terveztünk a többiekkel, de nekem elment tőle a kedvem, így odaadtam a csajoknak, a kocsit, és gyalog mentem haza. Sétálgatok, sétálgatok, mikor egyszer csak a lelki szemeim előtt hirtelen megjelenik egy kép: egy piros sportkocsi bevágódik a kanyarba, és kis híján elcsap. Ekkor - ezúttal a való életben - felzúg egy motor, és azon kapom magam, hogy a képzelt piros sportkocsi nagyon is valóságos, akárcsak az, hogy igen közel ment el mellettem. Úgy megijedtem hirtelen, hogy teljesen lefagytam, még csak sikoltani sem jutott eszembe, de az sem, hogy felírjam a rendszámát. Na mind egy. Az élet megy tovább, akármilyen közel kerültem is most a halálhoz.
Szóval átsétálok a zebrán, és közben azt veszem észre, hogy egy fekete ruhába öltözött nénike térdepelve hajlong az utcalámpa mellett, rózsafüzérrel e kezében. A néni arca elgyötört volt, a hosszú évek robotja véste bele mély ráncait. Aszott kis keze gyorsan járt a rózsafüzéren, közben a Miatyánkot mormolta. Szemei csukva voltak, arca, alig-alig mozdult, eltekintve a szájától. De nem csak ez tette volna őt olyan furcsává - Toronto-ban sok mindennel találkozik az ember - hanem az, hogy amint jobban megnéztem magamnak, feltűnt, hogy mintha pillanatokra el-eltünedezne.
Minél közelebb értem hozzá, annál joban éreztem azt, hogy segítenem kell. Aztán, amikor odaértem, és odanyújtottam neki a kezem, láttam, hogy már nincs ott. Rejtélyes eltűnését nem vette észre senki.
2011. március 29., kedd
A kezdet
Kezdetben, még a Világok teremtése előtt, csak Isten és az angyalok léteztek a Semmiben. Isten unatkozni kezdett, és megteremtette a Világokat - köztük a Földet -, a Poklot, a Mennyet és a Purgatóriumot. Minden egyes Világban élőlényeket hozott létre, hogy kedvére szórakozzon velük, és figyelje sorsuk alakulását. Angyalai egy része elment a Földre, de jó pár angyal a Mennyekben maradt. Ők tetszés szerint szórakoztak a földön. Voltak, akik tanították az embereket, akik jót akartak nekik, és voltak, akik dévajkodtak, gyilkoltak, raboltak, háborúkat szítottak és megtámadták a tanító angyalokat.Az ő eszméjük ellenkezett az Istenével, és az arkangyalokéval, magukénak akarták tudni a hatalmat.
Isten a lázadókat -akiket Tizenhármaknak neveznek- a Pokol legmélyebb részébe, az Alvilágba zárta, azonban a tanítványaikat futni hagyta. Közülük a legerősebbet és legokosabbat Lucifernek (Fényhozó) hívták. Maga akarta uralni a sorsát, nem engedelmeskedett parancsolója akaratának.A hajtóvadászat ellene, és a háború a Tizenhármak keltette sötétség ellen még ma is folyik.
Az angyalok egy része beleszeretett egy-egy földi asszonyba nekik egyetlen gyermekük születhetett, s ezek a gyermekek félvérek voltak, halhatatlanok olyan értelemben, hogy a lelkük haláluk után ujjá születik egy másik emberi testben, ha a testük nem is. Előző életük emlékeit csak akkor szerezhetik meg, ha valaki tizennyolc éves koruk előtt beavatja őket a Titokba. Ha addig ez nem következik be, a félvér emberré alakul, és teljesen emberi életet élhet.
Mostanra már eldőlni látszik a háború. A félvérek megosztottak az angyalok és a Lucifer-pártiak között, de egyenlőre az angyalok javára van a mérleg. Minden jel arra mutat, hogy Apokalipszis csatája a közeljövőben van....
Tizenhét évvel ez előtt, 1994 március huszonegyedikén, Los Angelesben a St Teresa kórházban Dara Smith-nek kislánya született. A kis Alena Dora Smith nagy hangon adta a világ tudtára, hogy itt van, megérkezett, és hogy éhes. Édesanyja szerető karjaiba simulva nem sejtheti még, mi vár rá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)