Tudom, hogy rég nem írtam ide, ezért gondoltam, jól jönne egy kis friss
Már nagyon régen nem voltam itt, a templomban, ráadásul éjszaka és egyedül, de egyszerűen úgy éreztem, muszáj valami elhagyatott helyre menekülnöm. Olyan ijesztő volt ez az éjszaka, és Isten háza mindenkor, mindenkinek nyitva áll. Emlékszem, kicsi koromban rengetegszer voltam itt, vagy este szöktem ki, vagy a misére jöttem el, Isten igéjét hallgatni. Bár az én nézetem szerint ehhez nem feltétlenül kell pap, vagy templom. Elég megtalálni a belső békénket, és akkor a Szó eljut hozzám.
Ma este azonban ez tűnt a megfelelő helynek. A Hold sötétvörös sugarait elnyelte a sötétség, és csak vékony pászmák világították meg belülről a templomot. Nagy volt, elhagyatott, és ismerős, mint egy kedves néni, akivel régen nem találkoztál, de mindig csak kedves emlékeid voltak róla. Ráadásul hozzánk is közel volt, ha haza akarok menni, biztos nem tévedek el. A padok között és az oszlopok mögött pedig egyszerű elbújni, ha valami baj van.
Csendben helyet foglaltam a legelső padsorban, letérdeltem, lehajtottam a fejem és összekulcsoltam a kezem.
Mostanában furcsa álmokat látok. Olyan valóságszerűek, hogy néha miután felébredek is azt hiszem, hogy álmodom, és csak később fogom fel, hogy ez a valóság. Azért jöttem ide, hogy megnyugodjak, és megpróbáljak válaszokat keresni. De pontosan milyen kérdésre is keresem a válaszokat?
Álmaimban mindig ugyanazok a motívumok szerepe0nekl: csata, csata, csata, vér, halálhörgés, halál. Hiába küzdök hatalmas kardommal, hiába vágok le akárkit, a végén egy magas fekete ruhás úgyis megtalál. Hátából hatalmas, cafatos szárnyak állnak ki, arcát eltakarja a csuklyája, kezében hatalmas kaszát hord. Maga a halál angyala. Brrr, rágondolni is rossz. Csak rossz emlékeket hoz elő.
Halk csoszogás. Van bent valaki. El kell bújnom. Az oszlop...
- Csak semmi hirtelen mozdulat, lányom!
Hoppá...
-Izééééééénncsak...
-Te csak? Mit keresel itt éjnek idején?
A sötétségben csak sejteni tudtam, merre jön a hang. Egy árnyék mozgott, tőlem nem messze, magas, és sovány. Aztán kigyulladt a fény - egy öngyújtó, a pap kezében. Megvilágította sovány arcát. Szürke szeme éberen tanulmányozta az arcom. Nem lehetett több, mint negyven. Csak ne lenne olyan ismerős....
-Énn. Hát atyám, az úgy volt, hogy...
Kedvesen elmosolyodott.
- Válaszokat keresel, igaz?
- Höhh?
- Nem bírsz aludni, rosszakat álmodsz egy csatáról, ugye?
Kikerekedett a szemem.
- Mi a fene...?
- Lányom, ehhez nem kell gondolatolvasónak lennem. Jómagam és pár ismerősöm ugyanazt álmodjuk majd' minden este. Furcsa dolgokat is láthatsz - felvillanó árnyakat, sötéteket és fehéreket, embereket, akik már rég meghaltak. Ez teljesen természetes. Hogy úgy mondjam, a változókorod kezdetén vagy.
Változókor? Hát ez érdekes... Szóval akkor nem vagyok ezzel egyedül. Pedig már azt hittem, megőrültem. Bár lehet, igen, ki tudja. Sok őrült egy rakáson.
- Ki maga atyám?
Negédesen elmosolyodott.
- Hogy ki vagyok én? A nevem Mihail Caine.
-
Már a Mária-szobor mögött voltam, mikor bejött a kapun. Számítottunk rá, előbb-utóbb mindenki itt köt ki. Akkor vannak a legtöbben, mikor a holtak újra átélik a halálukat, tehát mikor vörös a Hold. Szépen sorban jönnek, valamelyikünk pedig megfigyeli, vagy éppenséggel felfedi magát, és válaszol a kérdéseikre. Most apám volt soron, én csak megfigyelőként lehettem jelen, hogy szűkség esetén közbeavatkozzak. A mostani a szokásosnál is erősebbnek ígérkezett. Innen nézve azonban olyan gyámoltalannak és törékenynek tűnt. Látszott, hogy nincs tudatában, mekkora erő birtokosa. Nem is csoda, ezt emberi ésszel se nagyon korlátozni se felfogni nem lehet. Mikor apám kilépett a rejtekhelyéről, és megszólalt, majd' leesett a székről. Próbált habogni valamit arról, hogy mért jött ide, apámat azonban nem könnyű becsapni. Ahogy felemelte a fejét, rájöttem, hogy ismerem. Zöldesbarna szemeit szelíden apámra szegezte, értetlenül, mint a tipikus kezdők. Kihasználtam, hogy apám arcának tanulmányozása elvonja a figyelmét, és kiosontam egy oldalajtón.
