Reggel fél hét. Csörög a vekker, s nekem sajnos ki kell nyitnom a szemem, ha nem akarok elkésni. De még öt-tíz perc talán belefér. Igen, biztosan, a jó meleg ágyikó nem vet még ki magából tíz percig....Eltelt a tíz perc, nekem meg fel kell kelnem. A hátam forrón bizseregni kezd, de ez már nem kifejezettem érdekel. Most muszáj gyorsnak lennem.
A szememet bántják a beszűrődő fénypászmák, úgy néz ki, hogy ma jó időnk lesz. Remek, legalább el tudok menni a csajokkal a plázába. Elmegyek a mosdóba, felöltözök, elintézem az egyéb ügyes-bajos dolgaimat - mindezt 20 perc alatt már a reggeli műzlimet eszegetem, mikor a barátnőim - Kida, Susan és Kim - sürgetően bekopognak, "hogy hahó hétalvó, indulni kéne!".
Úgy lett megbeszélve, hogy az én Audimmal megyünk a suliba. Gyorsan felkaptam nike típusú teletömött táskámat, és már száguldottunk is az amúgy közeli iskola felé. Kim útközben a barátjával telefonált, Kida és Susan pedig az elkövetkező matekdogáról beszélgettek, így én tudtam egy kicsit gondolkodni. Mostanában kezdünk egy kicsit elhidegülni egymástól - legalábbis én úgy érzem, hogy hiába vagyunk sok-sok éve a legjobb barátnők, valahogy nincs meg mégsem az az összhang. Su és Kida össze vannak nőve, Kimmel nagyon sokat beszélgetünk, de ő meg nem lehet velem mindenhol.
Hirtelen megint végigborzongott a hátam, s megrázkódtam ültömben, mire Kida megkérdezte: - Valami baj van?
- Nem, nincs, csak egy kicsit furcsán érzem magam.
Közben leállítottam a motort és kiszálltunk, mert megérkeztünk a James Lundie Középiskolába. A zajos diáktömeg hosszú sorokban kígyózik az ajtó előtt. Kim gyorsan odaszalad a pasijához egy "Szija, órákon találkozunk"- al, Kida és Su pedig hirtelen köddé váltak a tömegben. Egyedül indultam el tehát az osztályterem felé. A James-be nem járt 700 diáknál több, hiába olyan nagy város Toronto, ez az iskola nem túl ismert. Egyetlen hatalmas szürke épület. Nincs benne semmi különleges. Az osztálytermek is szürkék, csak éppen a padok barnák benne.
Közben beérek a termünkbe, s látom, hogy már nem ülök egyedül. Az új srác konkrétan úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.
- Szija - köszöntem rá barátságosan. Meg sem mukkant, csak undorodó arccal bámult maga elé. Micsoda egy ficsúr! Biztos valami nagykutya fia, aki véletlenül idetévedt, és most tiszta árva, ráadásul egy undorító, gebe, göndör és ráadásul barna hajú lány mellett kell ülnie. Inkábbb odamentem Su-hoz - mert féltem, hogy elhányom magam, de becsöngettek, és bejött a tanár, így le kell ülnöm mellé. Mindketten a pad két szélére csúsztunk(én annyira, hogy majd kiestem a padból), és nem néztünk rá a másikra. Csak legyen vége a napnak, és elkerülhessek ettől a felfújt hólyagtól. Hál' Istennek, kicsöngettek! Ja, amúgy az óra elején bemutatták, valami Daniel Caine a neve, és nem néz ki rosszul, csak a viselkedése nagyon nem tetszik nekem, mert első látásra a pince alá ítél. Kidolgozott test, magas, barna hajú, zöld szemű, és jóképű.
(hét óra múlva)
Suli után ugyebár plázázást terveztünk a többiekkel, de nekem elment tőle a kedvem, így odaadtam a csajoknak, a kocsit, és gyalog mentem haza. Sétálgatok, sétálgatok, mikor egyszer csak a lelki szemeim előtt hirtelen megjelenik egy kép: egy piros sportkocsi bevágódik a kanyarba, és kis híján elcsap. Ekkor - ezúttal a való életben - felzúg egy motor, és azon kapom magam, hogy a képzelt piros sportkocsi nagyon is valóságos, akárcsak az, hogy igen közel ment el mellettem. Úgy megijedtem hirtelen, hogy teljesen lefagytam, még csak sikoltani sem jutott eszembe, de az sem, hogy felírjam a rendszámát. Na mind egy. Az élet megy tovább, akármilyen közel kerültem is most a halálhoz.
Szóval átsétálok a zebrán, és közben azt veszem észre, hogy egy fekete ruhába öltözött nénike térdepelve hajlong az utcalámpa mellett, rózsafüzérrel e kezében. A néni arca elgyötört volt, a hosszú évek robotja véste bele mély ráncait. Aszott kis keze gyorsan járt a rózsafüzéren, közben a Miatyánkot mormolta. Szemei csukva voltak, arca, alig-alig mozdult, eltekintve a szájától. De nem csak ez tette volna őt olyan furcsává - Toronto-ban sok mindennel találkozik az ember - hanem az, hogy amint jobban megnéztem magamnak, feltűnt, hogy mintha pillanatokra el-eltünedezne.
Minél közelebb értem hozzá, annál joban éreztem azt, hogy segítenem kell. Aztán, amikor odaértem, és odanyújtottam neki a kezem, láttam, hogy már nincs ott. Rejtélyes eltűnését nem vette észre senki.
